Ladinek Judit KultTipp rovata egy új sorozattal bővül mostantól. Villáminterjúkat teszünk közzé itt az oldalon színésznőkkel és színészekkel, akik Judit pályatársai, kollégái és sok esetben a barátai is. Így sokkal bizalmasabb beszélgetések tudnak születni, mert Ladinek Judit nem egy hirtelen betoppanó idegen riporterként kérdezi ismerőseit, hanem az őket mozgató, motiváló, esetenként megingató színházi világ bennfentes ismerőjeként.
Kedves Olvasónk! Fogadja szeretettel az első interjút, amelyet Judit Sáfár Mónikával készített.
Ladinek Judit: – Kedves kolléganőmmel, Sáfár Mónikával beszélgettem, akivel számtalan előadásban játszottunk és játszunk együtt a Madách Színházban, hogy csak a legismertebbeket említsem: az Operaház fantomja, a Mary Poppins vagy a Mamma Mia!
Mindig a színészi pályára készültél, vagy valamilyen furcsa véletlen sodort a színpad felé?
Sáfár Mónika: – Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, amikor még voltak őrsvezetők, KISZ-titkárok, de én egyik sem voltam, így aztán erőteljesen presszionáltak, hogy legalább egy építőtáborba menjek el, így aztán harmadikos gimnazistaként egy nyári szünetben jelentkeztem egy ilyen építőtáborba.
Itt egy alkalommal a Szkéné Színház tartott egy előadást és egyben szórólapokat is osztogattak, amelyből megtudtam, hogy szeptembertől van náluk felvételi.
Megtetszett az egész világ, de főleg az, hogy a színészek egész nyáron szabadok /akkor még a legtöbb színházban volt nyári szünet/, így jelentkeztem és felvettek.
Miután a Szkéné színpadán eltöltöttem egy évet, 18 évesen jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, Marton László osztályába, de nem sikerült bejutnom.
A dolog érdekessége, hogy gyakorlatilag minden osztályindító tanárnál megmutattam magam, és végül ötödszörre sikerült a felvételi, szintén Marton László osztályába.
Persze mindeközben a Nemzeti Színház /a mai Magyar Színház/ színiakadémiájának növendéke voltam, ahol olyan fantasztikus emberek tanítottak minket, mint Montágh Imre vagy Bodnár Sándor, de emlékszem Novák Ferenc is tartott kurzust, úgyhogy itt igazán volt lehetőségem felkészülni, és megérni a főiskolai felvételire.
Mikor léptél először a publikum elé? Gondolok itt akár gyermekkori, iskolai fellépésre. Hogyan élted meg?
S.M.: – Az az igazság, hogy mindig nagyhangú kislány voltam. A szüleim gyakran kaptak névtelen leveleket, hogy szóljanak rám, mert olyan hangosan ordítozom a játszótéren, hogy tőlem zeng az egész lakótelep. Viszont az óvónénik az oviban értékelték ezt az adottságomat, és az ovis-ballagásomon engem énekeltettek. Emlékeim szerint ez volt az első nyilvános szereplésem, ahol a Szita,szita… kezdetű dalt adtam elő. Egyébként bennem mindig égett a vágy az éneklés iránt, olyannyira, hogy később tizenhét-tizennyolc éves korom környékén szerettem volna felvételizni a Zeneakadémiára, de mivel akkor még nem volt internet, és nem tudtunk úgy informálódni, mint manapság, ezért csak az énektanárom véleményére tudtam hagyatkozni, aki azt mondta, hogy én erről már lekéstem… Persze nem így volt, de én elhittem neki, és tulajdonképpen ezért jelentkeztem inkább a Színművészetire.
Az élet furcsa fintora, hogy elvégeztem a prózai szakot, de már a diplomamunkám a Mária evangéliuma című rock-opera volt, tehát visszakanyarodtam az énekléshez és a zenés műfajhoz. Azt gondolom, hogy amit a Jó Isten oda akar adni, azt úgyis odaadja… Ha nem így, akkor úgy!
Mely szerepedre, alakításodra vagy a legbüszkébb?
S.M.: – Egyértelműen a Turandotra, amit negyven évesen énekeltem el a Magyar Állami Operaházban. A történet szépsége, hogy tulajdonképpen én jelentkeztem erre a szerepre.
Hogyan jutott eszedbe, hogy operát énekelj?
S.M.: – Nem a Turandot volt az első opera szerepem. Mivel úgy alakult a pályám, hogy rengeteg zenés előadásban játszottam, ezért úgy gondoltam, hogy biztos alapokra helyezem az énektudásomat, megtanulom a klasszikus éneklést és operaénekes lennék, ha ez lehetséges.
Harminckét évesen elmentem Szegedre, egy próbaéneklésre, ahol Pál Tamás, a Szegedi Nemzeti Színház operaigazgatója megkérdezte tőlem: – Mónika! El tud maga énekelni egy főszerepet? Mire én mondtam: hát én nem tudom… Erre Ő: – Akkor kérdezzük meg az énektanárát!
Fel is hívtuk az énektanárnőmet, Kaposi Margitot, aki röviden annyit mondott: – Igen!
Így aztán egy hónap múlva már ott álltam a színpadon, és Boito: Mefistofele című operájának kettős főszerepét énekeltem.
Tulajdonképpen a Turandotnál is ez volt a helyzet, én találtam ki, hogy ezt a szerepet én úgy megpróbálnám, így aztán egy kollégámtól, Rozsos Pistától kértem el az akkori zenei igazgató, Kovács János telefonszámát, akit felhívtam, és jeleztem neki, hogy szívesen elmennék egy meghallgatásra. Erre Ő azt válaszolta: – Rendben, akkor most fél kettőkor itt befejezzük a próbát, utána jöjjön ide, meghallgatom. Odamentem, meghallgatott, és az orrom előtt felhívta Keseják Gergelyt, aki akkor az igazgató volt, hogy: – Megvan a Turandotunk tavaszra, Gergő!
Ennyi a történet. Így aztán tavasszal Turandotot énekeltem az Operaházban. Egyébként ez egy nagyon jó és híres, sok éven át futó előadás volt, Kovalik Balázs rendezésében.
Eddig melyik volt a legemlékezetesebb, legkínosabb baki a színpadon, ami történt veled?
S.M.: – Az Elisabeth musical premierjére készültünk, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, én játszottam a címszerepet. Volt egy esküvő jelenet, amikor is én egy fülkében gyorsöltöztem, és helyettem egy lefátyolozott menyasszony, vagyis az alteregóm állt a színpadon, hogy engem megszemélyesítsen. Nekem csak a boldogító IGEN-t kellett elrebegnem a gyorsöltözés közben, a mikroportomba, hogy a színpadon az én hangom szólaljon meg.
Igen ám, de a hangosztálynak is ugyanúgy főpróba hete volt, ahogyan nekünk, és nem ment minden olajozottan, így aztán nem adták be a hangomat.
Másnap, a nyilvános főpróbán ugyanúgy nem adták be a hangomat, tehát nem hangzott el az esküvőn az IGEN.
Természetesen a rendező a bemutató előtti megbeszélésen mindenkit leteremtett, hogy a mindenségit már! Tessék beadni, tessék odafigyelni!
Premier napján eljött ez a bizonyos pillanat, hangosan, lelkesen mondom: – IGEN! De sajnos itt én nem hallottam, hogy be van élesítve a mikroportom, ezért aztán gyorsöltözés közben ez szaladt ki a számon: -A rohadt életbe! Már megint nem adta be!!! Ezt pedig több ezer néző hallotta a Dóm téren…
Így aztán Sissi a premier napján sem mondott IGEN-t Ferenc Józsefnek, de mást viszont igen. Persze egy színész memoárjában számtalan ilyen történet van. Azt hiszem, ha mindet összeszedném, könyvet tudnék írni belőle.
Ha átvennéd a képzeletbeli Oscar-díjat, kinek mondanál köszönetet? Egyáltalán eljátszottál már ezzel a gondolattal?
S.M.: – Nem, eddig még nem fogalmaztam meg efféle monológot, de természetesen elsősorban a szüleimnek mondanék köszönetet, akik mindig támogatták és tiszteletben tartották a döntéseimet, a terveimet. Persze nagyon sok intézményben rengeteg tanárom, mesterem, rendezőm, igazgatóm volt, akiknek borzasztó hálás vagyok a lehetőségekért és a figyelemért. Hálás vagyok Iglódi Istvánnak, aki a zenés mesterséget tanította nekünk a főiskolán, Pál Tamásnak, akit már az imént említettem. Ő egy fantasztikus karmester, remek zenész és muzsikus, és természetesen az énektanárnőmnek, Kaposi Margitnak.
Van-e kedvenc katartikus színházi élményed?
S.M.: – Ilyen élmény, ami most rögtön beugrott, Oszvald Marikához kapcsolódik. Épp készültem egy beszélgetésre Marikával, és bővebben utána néztem az interneten, amikor is rátaláltam a „Csókos asszony” című előadás felvételére, amelyet Böhm Gyuri rendezett és Marika énekli az Éccaka, éccaka című dalt, zseniálisan és parádésan! Számtalan alkalommal visszanéztem ezt a felvételt, mindig potyogtak a könnyeim a röhögéstől.
No, és ilyen élmény az Indul a bakterház is. A kedvenc jelenetem ebből az ikonikus filmből, amikor Buga Jóska (Csákányi László) kihívja a vén banyát az ágy alól, azzal a felkiáltással, hogy: – Akit én kihívok, az biztosan kijön az első szóra! – Persze a vén banya dacol, hogy: – Fogadjunk, hogy én ki nem gyüvök! Mire Buga Jóska kihívja háromszor, majd legyint és azt mondja: – Jól van, akkor maradjon ott!
Azt hiszem ez a vidám jelenet sokunknak ismerős.
Mire készülsz mostanában? Próbálsz-e új darabot?
S.M.: – Igen! Éppen úton vagyok Veszprém felé, ahol a Csárdáskirálynőben Cecília szerepét alakítom majd, június 16-án lesz a premier.
Köszönjük Sáfinak a beszélgetést, és mivel a színházban nem szerencsés sok sikert kívánni, ezért csak azt mondom: Nagy kalappal a premierre!
/A bejegyzésben szereplő fotók: Ladinek Judit és Sáfár Mónika/
