Örök dilemma, hogy amikor túl sok felhő gyűlik össze az égen, vajon mi a jobb megoldás: folyamatosan a problémákon rágódni, a hírcsatornákon lógni, vagy inkább lehetőség szerint kizárni a ránk zúduló információáradatot, és tehermentesíteni a lelkünket, meghallgatni egy jó lemezt, ellátogatni egy kiállításra, vagy megnézni egy könnyed, derűs, életkedv-gerjesztő filmet.
Velem ez utóbbi történt, egy hétfő délután, amikor szövegtanulás céljából, gyanútlanul huppantam a nappalink kanapéjára, ahol persze ment a tévé…az HBO.
Igazából nem akartam én tévét nézni, csak amolyan háttérzajnak volt bekapcsolva a doboz, de aztán egyre sűrűbben pillantottam a képernyőre, és arra lettem figyelmes, hogy a filmben játszó színészek egyszer csak dalra fakadnak, táncra perdülnek, és az egész mozi magával ragadott!
Ekkor már sejtettem, hogy ez egy musicalfilm, amit muszáj lesz végignéznem.
Igen, jól éreztem. Hamarosan kinyomoztam, hogy az „In the Heights – New York peremén” című filmet nézem, Lin-Manuel Miranda (zeneszerző-rendező-színész) és Quiara Alegría Hudes (írónő-színésznő) musicaljének filmadaptációját, amit Jon M. Chu rendezett.
Egyébként szintén ő rendezte a Kőgazdag ázsiaiak című romantikus filmet, és bevallom, engem akkor és ott az a történet nem varázsolt el – ez viszont igen!
Pedig a mozi elég kalandos utat járt be, mire végre dobozba került.
Az „In the Heights” filmes jogait először a Universal vásárolta meg 2008-ban, de a forgatás meghiúsult, mivel a producerek világsztárokban és alacsony költségvetésben gondolkodtak, de sajnos ez a két dolog teljesen kizárja egymást.
Később a The Weinstein Company csapott le a forgatókönyvre, de Harvey Weinstein botrányos bukása miatt ismét meghiúsult a projekt.
Végül 2019-ben a Warner Bros. forgatta le a filmet, de a 2020-as nyári mozipremiert is halasztani kellett, hiszen közbeszólt a világjárvány.
Tehát nem volt éppen sétagalopp a nézőkhöz vezető út, de a lényeg, hogy a film elkészült, megérkezett.
A történet helyszíne Washington Heights, New York egyik latin negyede.
Főhőse Usnavi (Anthony Ramos), aki a fejébe veszi, hogy visszamegy szülőföldjére, a Dominikai Köztársaságba, hogy ott újraépítse édesapja kis bárját, s megtalálja saját megélhetését, boldogságát.
A cselekmény persze több szálon fut: megismerhetjük Ninát (Leslie Grace), aki boldog volt, hogy felvették a Stanfordra, de most érthető okokból mégis szeretné otthagyni az egyetemet, és találkozhatunk Vanessával is (Melissa Barrera), aki műkörmösként dolgozik, de ruhatervezői karrierről álmodozik.
Hármójuk sorsát mutatja be a film, és persze számtalan kedves mellékszereplő életébe is betekinthetünk, akik mind-mind szívszaggató latin temperamentummal éneklik el örömüket, bánatukat, vágyaikat.
A film talán legszebb jelenete, az érzelmi csúcspont a Nagymama (Olga Merediz) dala volt számomra.
Megható és gyönyörű, ahogy énekel a fiatalságáról, Nueva York-ba való beilleszkedésről (ahogyan a spanyol ajkú lakosok hívják New Yorkot), és arról, hogy soha nem voltak nagyratörő vágyai, mindig is egyszerű, békés életre vágyott és ezt meg is kapta.
A zene színvonala számomra ugyan nem vetekszik a West Side Story-val, de rendkívül dallamos, energikus, modern, szerethető és a hozzá tökéletesen illeszkedő koreográfiákkal igazi endorfinbombaként hat az érzékeinkre.
Imádtam a filmben, ahogy bemutatja a többgenerációs latin családi modellt, ahol a totyogó babáktól az idős nagyszülőkig mindenki egy fedél alatt él, ahol egy közös ebédhez minimum húsz főre szokás teríteni…no és persze minden körülmények között kötelező a tánc!
Sokszor éreztem, hogy legszívesebben beszállnék egy-egy koreográfiába, olyan lendület, életöröm, inspiráció ömlött rám a filmvászonról.
Mindezek ellenére a film mégsem egy giccsparádé, mert a szentimentalizmus nem kerekedik felül a realizmuson. A történet szereplői megvalósítható álmokat álmodó, hétköznapi figurák.
Erejük az összetartozásban, az egymásba kapaszkodásban, a közösségbe vetett hitükben rejlik.
Tömény életelixír, ami soha nem árt! Ajánlom minden KultTippek olvasónak szeretettel!
Képek: HBO
