Némely tárgyakhoz események, emlékek, élmények, illatok fűződnek, szorosan kapcsolódnak egy család történetéhez, életben tartják a hagyományokat és életben tartják elődeink szellemiségét vagy éppen mindennapi szokásaikat.
Gyakran szokták mondani: ”…ez csak egy tárgy, nem érdemes ragaszkodni hozzá, bármikor pótolható…” Nos, ez a kijelentés az én szótáramban nem szerepel.
Igenis úgy gondolom, hogy vannak tárgyak, amelyekhez mélyen kötődünk, amelyeket őrizgetünk és most nem egy felbecsülhetetlen értékű Csontváry festményre vagy egy XV. századi míves kínai vázára gondolok. Hanem apró, mások számára valóban közömbös dolgok jutnak eszembe. Kinek ne lenne a fiókjában egy-egy nagymamától örökölt becses családi ékszer vagy régi csipkés zsebkendő, selyemsál, esetleg nagyapai karóra, pipa, régi kalap, étkészlet, könyvek, szakácskönyvek és még sorolhatnám.
Új kiállítás a Magyar Zene Házában
Így aztán nem véletlen kaptam fel a fejem, amikor meghallottam, hogy Budapestre érkezik a londoni Victoria and Albert Múzeum kiállítása, a Dívák és Ikonok, számtalan csodálatos jelmezzel a tarsolyában, amelyek nagy része mára már a filmtörténelem és a pop-kultúra egyes darabkái.
A V&A (Victoria and Albert) a világ legnagyobb iparművészeti- és design múzeuma, amely 2024 áprilisiában összecsomagolja ezt a tárlatát, mégpedig azért, hogy május 18-tól szeptember 15-ig a Magyar Zene Házába költöztesse.
A nyitás óta folyamatos teltházzal futó Díva-tárlat a nagy Dívák életébe ad betekintést, méghozzá eredeti fellépő ruhák és jelmezek bemutatásával.
Ikonikus és gyönyörű kosztümöket csodálhatunk meg, amelyeket valaha egy némafilmsztár, operaénekes, filmcsillag vagy pop-bálvány viselt. Nem is akárkik!
Számomra varázslatos dolog, hogy karnyújtásnyira lesz tőlem Ingrid Bergman 1948-ban viselt filmbéli Szent Johanna kosztümje, Maria Callas jelmeze, amelyet akkor öltött magára, amikor Bellini: Norma című operájának főszerepét énekelte a Covent Gardenben, 1952-ben.
De láthatjuk majd Marilyn Monroe legendás fekete ruháját 1959-ből, amely a ”Van aki forrón szereti” című örök klasszikusban ölelte körül a tragikus sorsú szex-szimbólum homokóra-formájú testét, őrületbe kergetve ezzel férfiak millióit.
Istenem! Ha ezek a kosztümök beszélni tudnának! A bulvár-ipar biztosan gazdagabb lenne néhány izgalmas sztorival…és sok megoldatlan rejtélyre is fény derülhetne!
Ha még nem találta meg mindenki a múzeumba-járó kedvét, akkor elárulom, hogy itt lesz Tina Turner Scetch of Flame ruhája 1977-ből, Adele sárga estélyije egyenesen a Vogue címlapjáról, Whitney Houston Wembley Arénában viselt kosztümje, de meggusztálhatjuk Elton John nem éppen szolidra sikeredett 50. szülinapi belépő-szettjét, vagy Prince cipellőjét… Csak hogy a férfi primadonnák se maradjanak ki a csodálatból.
Azt gondolom, hogy némely tárgyak igenis varázserővel bírnak, és miután színházi ember vagyok, ezért különös jelentőséget tulajdonítok a színpadi kellékeknek, jelmezeknek, díszleteknek. De miért is gondolom így?
Soha nem felejtem el, amikor még színművészeti főiskolásként a negyedik éves vizsga-előadásunkat, a Koldusoperát próbáltuk, amelyben az egyik női főszerepet, Peacock-nét játszottam.
A főiskola akkori jelmeztárából volt lehetőségünk korhű kosztümöket mazsolázgatni, de mivel igen foghíjas volt a kínálat, ezért a Madách Színház jelmezraktárából kértem segítséget, hogy tökéletesítsem az outfitem. Választásom – többek között – egy fűzős kán-kán csizmára esett ami élénk-zöld és fekete kárómintás volt, és amelynek bélésében – a raktári számon kívül – még egy név szerepelt: Tolnay Klári.
Édes Istenem! Mit találtam!!! – gondoltam, hiszen ez a cipő, már magától játszik! De akkor még nem tudtam, hogy a csoda fokozódik.
Ezután ugyanis részletes kutatásba merültem. Rengeteg dolgot elolvastam, tanulmányoztam, ami ezzel a színdarabbal kapcsolatban akkoriban elérhető volt, így a Madách Színház 1965-ös Koldusopera TV-felvételét is megnéztem videón, amelyben Kiss Manyi alakította ugyanazt a szerepet amit én. Egy bizonyos jelenetben éppen arról beszél, hogy ”márpedig a Vörös Cápa fogadóban fog szteppelni” és a kamera a cipőjére közelít, és lám-lám, ugyanaz a zöld-fűzős kán-kán csizma virított a lábain, amelyet én is kiemeltem megannyi régi színházi topánka közül.
Komolyan a szívemhez kaptam!
De mit is akartam ezzel mondani? Nincsenek véletlenek! Nézzen bárki őrültnek, de meggyőződésem, hogy az a lábbeli már alig várta, hogy újra a raktárba tévedjen egy Peacock-né és a lábára húzza, hiszen a cipő már tökéletesen tudta a szerepet. Bízom benne, hogy Kiss Manyi és Tolnay Klári elégedetten tekintettek rám odafentről, a mennyei társulatból és cseppet sem bánták, hogy rövid időre beleugrottam a cipőjükbe.
Ezeknek a tárgyaknak, jelmezeknek, fűzőknek, tollas-boáknak, selymeknek, brokátoknak, szatén-kesztyűknek, cipőkölteményeknek történetük van. Néha tudjuk mi a pontos sztori, néha azonban balladai homály fedi, de azt gondolom, hogy a Dívák és Ikonok kiállítás minden egyes darabja egy igazi műalkotás, amelyekért érdemes ellátogatni májusban a Magyar Zene Házába.
Ladinek Judit
színművésznő, a KultTippek szerkesztője
Képek forrása: Magyar Zene Háza
