Készítettünk egy hosszabb riportot Ladinek Judit színművésznővel, aki elmesélte nekünk, miért választotta a művészi pályát, hogyan alakult a karriere, és arról is mesél, milyen az élet a lezárások alatt. (Fenti fotó: Kanyó Béla)

 

Mesélj arról, hogy mikor és hogyan dőlt el, hogy színésznő leszel? Volt-e egyáltalán ilyen egyértelműen meghatározható momentum az életedben vagy inkább sorban adódtak az olyan helyzetek, amelyek ebbe az irányba terelgettek?

Azt gondolom, hogy amikor gyermekkoromban spiccemre állva szaladgáltam, és a szüleim belátták, ennek a gyereknek nemcsak a nappaliban kellene tornázgatni, ott pecsételődött meg a sorsom. Így aztán elvittek a békéscsabai Spartacusba, /akkoriban Békésen laktunk/, ahol a híres Lukács házaspár csoportjába kerültem, ifjú szertornászként.

Békésről hamarosan Budakalászra költöztünk, így tornászkarrierem félbeszakadt, de feltaláltam magam, és tíz évesen beiratkoztam a budakalászi Lenvirág Néptáncegyüttesbe. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor az iskola folyosóján odatoppantam Szabó Erzsi néni elé, aki a népitánc-csoport vezetője volt, és megkérdeztem tőle: – Jöhetek-e táncolni? Mire ő elmosolyodott, és azt mondta: – Ilyen kedves, csinos kislányokat mindig szeretettel várok!

Sokszor eszembe jut, hogy talán, ha akkor nem lépek oda, vagy nem ezt a választ kapom, egészen másképp alakul az életem.

Az általános iskolás éveim alatt szinte minden szabadidőmet, hétvégémet és az ünnepeket is néptáncórákon, fellépéseken, fesztiválokon és turnékon töltöttem. Egyik legszebb emlékem ebből az időszakból, amikor tinédzserként a francia Riviérára utaztunk, egy nemzetközi gyermek népitánc-fesztiválra. A nyolcvanas évek elején, a vasfüggöny mögül kiszabadulva azt hittük, hogy álmodunk. Bejártuk Nizzát, Cannes-t, Monacót és Monte Carlót… Fantasztikus, meseszerű élmény volt!

Egyértelművé vált ekkorra, hogy egy tánctagozatos gimnáziumba felvételizem. A Talentum Művészegyüttes, /akkor még KISZ Központi Művészegyüttes/ művészeti gimnáziumára esett a választásom. Somogyi Tibor néptáncmotivika, és Matetics Éva balettórái olyan biztos táncos alapokat, erőnlétet és munkabírást adtak nekem, amit a mai napig kamatoztatni tudok az élet minden területén.

Itt szereztem hivatásos táncos képesítést, és jelentkeztem a Madách Színház akkor alakuló tánckarába. A Madáchban a 90-es években történt egy arculatváltás, így egyre több zenés előadás került bemutatásra. Hamarosan tehát Budapest egyik vezető színházának színpadán találtam magam, olyan előadásokban, mint a Dr. Herz, a Macskák, a Cabaret, a Mária evangéliuma vagy a József és a színes szélesvásznú álomkabát.

Ezekben az előadásokban mi táncosok énekeltünk, illetve úgy kellett tennünk, mintha énekelnénk, hiszen a közös kórusok akkor még felvételről szólaltak meg.

De én nagyon szerettem énekelni, és azon kaptam magam, hogy a tánc már kevés nekem, és jólesik megszólalni, dalra fakadni.

 

 

Hogyan emlékszel vissza a fogadtatásra az „öregek” részéről?

Több kolléga is biztatott, köztük Hűvösvölgyi Ildikó és Paudits Béla, hogy érdemes lenne a tánc mellett a hangomat is képezni, így felkerestem Toldy Máriát, akitől énekórákat vettem.

A Madáchban olyan legendákkal szerepelhettem egy színpadon, mint Psota Irén, Garas Dezső, Haumann Péter, Huszti Péter, Kiss Mari, Békés Itala, Csűrös Karola, Gálvölgyi János, Bencze Ilona, Koltai János, Lőte Attila, és még sorolhatnám a nagy neveket. Mindig határtalan szeretetet, elismerést, művészi támogatást kaptam Mindőjüktől.

 

A főiskolán operett-musical szakon végeztél Szinetár Miklós osztályában olyan pályatársaiddal együtt, mint Ullmann Mónika, Koós Réka, Tunyogi Bernadett vagy a fiúk közül Pintér Tibor és Homonnay Zsolt. Van kellemes vagy akár kellemetlen kiemelkedő emléked ebből az időszakból? Hogyan emlékszel vissza a főiskolás éveidre?

Természetesen a Madách Színházban fogalmazódott meg bennem, hogy a színészet, az éneklés és elsősorban a zenés színház mennyire tetszik és közel áll a szívemhez.

Akkoriban rengeteg klasszikus amerikai musical-filmet végignéztem, és leesett az állam, hogy ők ebben a műfajban már 100 évvel ezelőtt hol tartottak. Aztán persze jártam a Westenden, később a Broadwayn, számtalan musicalt láttam élőben, és egyszerűen elvarázsolt ez a világ.

Elhatároztam: én ezt szeretném csinálni!

A Színház és Filmművészeti Főiskolára másodszorra vettek fel, Szinetár Miklós és Léner Péter osztályába, operett-musical szakra.

Soha nem felejtem el, hogy a jelentkezési lapomat egy kedves pályatársam, majdani osztálytársam Barát Attila adta be. Én világéletemben gyűlöltem az ügyintézést, hivatalos iratokkal való foglalatoskodást, és az utolsó pillanatig halogattam ezt is.

Mire egy napon Barát Atti megkérdezte a színházban: – Jucika! Beadtad már a jelentkezési lapodat? Nem??? Na, akkor itt van egy! Töltsd ki, írd alá, holnap beviszem a Vas utcába!

A Színművészetin töltött négy év fantasztikus volt. Színművészetis növendékként kiváltságosnak és kivételesnek érzed magad. Ez az az állapot, amikor még minden álmod valóra válhat, minden világmegváltó terved megvalósulhat. És remek osztály voltunk szerintem. Csupa színes egyéniség. Szinte mindenki a pályán van a mai napig.

A főiskolás éveim alatt szerencsére ugyanúgy maradhattam a Madáchban, csak már nem mint táncos, hanem mint főiskolai hallgató, és kaptam kisebb-nagyobb szerepeket, főleg zenés előadásokban.

Első nagy lehetőségem a Macskákban „Mindlevery” szerepe volt, amelyet Hűvösvölgyi Ildikótól vettem át, hiszen Ő volt a premier szereposztás. A Macskák egyébként végigkísérte az egész eddigi pályámat, a mai napig játszom benne, de ma már Bombalurina szerepét.

Második nagy lehetőségemet főiskolásként az Operett Színházban kaptam, a „Crazy for you” című Broadway musical női főszerepét, amelyet imádtam! Gershwin zenéire, Seregi László koreográfiáit táncolni elképesztő élmény volt.

A diploma megszerzése után, a Madách Színház akkori igazgatója Kerényi Imre néhányunkat leszerződtetett, így lettem én, az egykori táncos immáron színész.

 

 

Melyik volt számodra a legemlékezetesebb szerep és miért? És melyik volt a legsikeresebb a nézők szempontjából?

Eddigi pályám során szinte csak „pillanatokra” tettem ki a lábam a Madáchból. Valahogy mindig úgy hozta az élet, hogy ha más színházba hívtak volna, éppen nem értem rá, közbejött valami, vagy a színházak nem tudtak egyeztetni. De mivel Szirtes Tamástól, a színház jelenlegi igazgatójától remek feladatokat kaptam, ezért ezt nem is bántam.

Eljátszhattam Eponine-t a Nyomorultakban, Velma Kellyt a Chicagóban, Ullát a Producerekben, a Narrátort a Józsefben, Tanyát a Mamma Miában, Mrs. Banks-t a Mary Poppinsban, Natasát a Csoportterápiában, hogy csak a kedvenceimet említsem.

Emellett sok vígjátékban szerepeltem, mint pl. a Furcsa pár, ahol Gálvölgyi János és Szervét Tibor mellett léphettem színpadra, de szerettem a „Ne most, drágám!”, vagy a „Kölcsönlakás” című előadásokat is. Ez utóbbit a Játékszínben volt szerencsém játszani, Dobó Kata helyett kellett beugranom.

Jó érzés megnevettetni az embereket. Jó érzés hallani egy egész előadás alatt, hogy ott vannak, jönnek velünk, minden pillanatban reagálnak, persze abban az esetben, ha mi színészek jól végezzük a munkánkat, és ülnek a poénok.

 

 

Téged elsősorban mint énekes színpadi színésznőt ismerhet a közönség. Csodálatos énekhanggal és tánctehetséggel rendelkezel. Meg sem fordult a fejedben, hogy a prózai vonalat is felerősítsd vagy akár filmszínésznőnek állj?

Az igazat megvallva soha nem is vágytam  drámai-hősnő szerepekre. Ha a nagy klasszikusok közül válogathatnék, inkább érdekelne egy éles nyelvű Shakespeare komika, mint mondjuk Szent Johanna.

Mindent összevetve: én a zenés színpadon, a musicalekben, a „könnyű műfajban” érzem otthon magam, amiről csak annyit, hogy a kollégák csak addig nevezik „könnyű műfajnak”, ameddig ki nem próbálják maguk is. Merthogy valójában egyáltalán nem az.

A filmezés mindig tetszett, de ezidáig igen rövid az IMDB-listám. Viszont aminek nagyon örülök, hogy állandó szereplője leszek a Doktor Balaton című napi-sorozatnak, amelyben felbukkanok a nemsokára induló II. évadban.

 

Fésűs Nellyvel és Détár Enikővel van egy közös produkciótok, a „Dívák éjszakája”. Hogyan jött az ötlet, hogy ebbe belevágjatok, mikor történt ez és mi a koncepciója ennek a produkciónak?

Détár Enikővel és Fésűs Nellyvel majd’ húsz évvel ezelőtt, egy rendezvényre közös műsort kértek tőlünk, az akkori Moulin Rouge „díváitól”. Összeállítottunk egy ütős repertoárt, ami olyan jól sikerült, hogy ezután is rengeteg helyre hívtak minket fellépni.

Tulajdonképpen ennek a véletlennek köszönhetjük a Dívák titulust és azt, hogy a mai napig együtt dolgozunk ebben a formában.

Legyen szó a győri Médiabálról, vagy a zsámboki Lecsófesztiválról, szülinapról, évfordulóról, díjátadóról vagy falunapról, ha hívnak, mi mindig szívesen megyünk.

Az évek során nemcsak munkakapcsolat, véd- és dacszövetség alakult ki közöttünk, hanem egy szoros barátság is.

A fellépések helyszínei gyakran 200-300 km-re vannak, így az utazás során rengeteg megbeszélni valónk akad, ezek amolyan csajos kirándulások is, amelyeket imádunk, és iszonyatosan hiányoztak az életünkből az utóbbi egy évben.

Úgy gondolom, hogy azért tudunk ilyen remekül kijönni egymással – annak ellenére, hogy három színésznőről van szó – mert rendkívül nyugodt és békés természetünk van. Szerintem mindhármunkat jó humorral, jó kedéllyel áldott meg az Isten, valamint soha nem volt közöttünk olyan buta, gyerekes rivalizálás, ami egy ilyen szituációban előfordulhat.

Tehát a szó rossz értelmében nem vagyunk igazi dívák, de ez talán nem is baj.

Bár szinte napi kapcsolatban vagyunk egymással és egy online koncertet is létrehoztunk Valentin-napon, de ez össze sem hasonlítható azzal az élménnyel, mint mikor élőben találkozhatunk a közönséggel.

A sok együtt eltöltött idő, a rengeteg élmény lassan egy olyan előadásért kiált, amelyben ezeket szépen egy csokorba illesztgetjük, ami csak rólunk szól, és amivel remélhetőleg számtalan nőtársunk azonosulni tud majd.

Borzasztóan és egyre türelmetlenebbül várjuk azt a pillanatot, amikor újra „face to face” találkozhatunk a közönséggel!

 

 

Kisebb-nagyobb megszakításokkal már több mint egy éve tartanak a koronavírus következményeként a lezárások, a korlátozások. Nincs nyitva a színház sem, nincsenek előadások, nincsenek próbák. Mivel senki sem lát előre, azt sem lehet tudni, hogy mikor fog ez megváltozni. Hogyan telnek a napjaitok és mi az, ami erőt és reményt ad Nektek ebben a mindenki számára nehéz időszakban?

A koronavírus mindannyiunk életét megváltoztatta és alapos leckét adott az egész emberiségnek, de azt gondolom, hogy egzisztenciálisan mi művészek kaptuk a legnagyobb pofont az élettől.

Amikor a világon kezdett elterjedni a járvány, tisztában voltunk azzal, hogy a színházak, a koncerttermek, a mozik fogják először becsukni a kapuikat, és azt is sejtettük, hogy mi leszünk az utolsók, akik majd nyitni tudnak. De hogy több mint egy év múlva is otthon énekelgetünk, táncolgatunk, zenélgetünk, streamelünk, raktár- és online koncertezünk, hogy próbáljuk jelezni a világnak: még nem adtuk fel, még hiszünk abban, hogy egyszer újra szükség lesz ránk, na ezt nem gondoltuk volna…

Én személy szerint az első hónapokban még örültem is, hogy kicsit lenyugodhatunk, megállhatunk, csinosítgathatjuk a kertünket, új receptekkel kísérletezünk az új konyhámban, egyszóval élveztük a hirtelen jött „szabadságot”.

Aztán teltek-múltak a hónapok, és bár tavaly nyáron volt egy kis színházi élet, de novemberben mi művészek ismét parkolópályára kerültünk.

Néhányan vagyunk olyan szerencsések, hogy még a jelenlegi helyzetben is tudunk dolgozni a négy fal között, gondolok itt online tanításra, hangoskönyv-felolvasásra, egyéb stúdiómunkákra, de akadnak kollégáim, akik teljesen új szakmák felé fordultak.

Sok művészből lett az elmúlt évben cukrász, pék, ételfutár, asztalos, virágkötő, hidegburkoló vagy akár kőműves.

Mindenki másképpen reagált erre az időszakra, és természetesen azontúl, hogy az életet praktikusan is élnünk kell, nekünk művészeknek igen fontos, hogy napról-napra ápoljuk azt a képességet, azt a tehetséget, amit kaptunk a Jó Istentől.

Így optimális esetben próbálunk nem belesüppedni az önsajnálatba, és dagonyázni a szerencsétlenségünkben, hanem megkíséreljük szinten tartani magunkat, a hangunkat, az izmainkat és persze a lelkesedésünket is.

 

Köszönjük szépen az interjút Juditnak, és reméljük hamarosan már sokkal vidámabb hangulatban tudósíthatunk a színházi életről és az érdekes háttérinformációkról is.